14. Kísértetraktár

Los Angeles, 2018. június 14.

Perkins és O'Conell sok mindent láttak már a világon, a szörnyű hang forrását mégis képtelenek voltak azonosítani.

– Most mi lesz? – sziszegte Martin.

– Nem tudom. Ki kell jutnunk innen. Minél előbb.

– És hogyan, a bejárat…

– A bejáratra nincs szükségünk. – O'Conell talán még sosem nem tűnt ilyen feszültnek.

– Akkor?

– Kell lennie egy vészkijáratnak – mondta O'Conell magabiztosan. – A gerillák biztosan csináltak…

– Nem azt mondtad, hogy csak ideiglenesen voltak itt? – tamáskodott Martin. – Akkor aligha álltak le alagutat fúrni!

– Akkor biztosan olyan helyet választottak, ahonnan egy alternatív útvonalon is ki lehet jutni. Csak meg kell találnunk.

– Gyerekjáték! – hördült fel Martin, aki ennyire nem volt biztos társa állításában. – Mégis, merre keressük?

– Gondolkozzunk logikusan! Te hova tennél kijáratot?

– Ahol a munkások jönnek-mennek? – vetette fel Martin.

– Vagy egy összeköttetés a gyárrészleggel – vitte tovább a gondolatot O'Conell. – Hogy közvetlenül, futószalagon átküldhessék a készterméket a raktárba. Mivel ez egy összekötő út a raktár és a gyár között, ezért tehát a beomlott bejárattal ellentétesen fogjuk megtalálni.

– Akkor az egészen át kell vágnunk? – Martin kérdése inkább szomorú kijelentésnek tűnt.

– Így van – bólintott O'Conell. – És igyekeznünk kell!

Martin tárat cserélt AK-jában, megigazította az övét, és eltökélten nézett a sötétbe. O'Conell Westinghouse-a még negyven százalék töltöttséget mutatott, így ő nem nyúlt hozzá, csak egy ellenőrzést futtatott le. Miután megjelent a „STÁTUSZ OK” üzenet, biccentett Martin felé, és mindketten elindultak.

Az üvöltés még néhányszor megtorpanásra késztette őket, de egy idő után már nem álltak meg, amikor hallották. A folyosó undorítóan nézett ki. Mindenfelé szemét, tetemek és égett fal, néhány deaktivált kiborg roncsai. Legalább ötven métert haladtak, és jó, ha három T-700-ast láttak. Az emberek nem úszták meg ilyen kis veszteséggel. Helyenként halmokban feküdtek egymáson a hullák. Néhány közülük igen ijesztő volt. Az egyik sarkon láttak egy nőt, akinek a gyomra hiányzott, és át lehetett rajta látni, és a lábát is letépte valami.

Martin szörnyülködve bámult rá, O'Conell azonban nem foglalkozott a látvánnyal, csak a haladásra koncentrált. A nő lábát kicsivel odébb találták meg: egy férfi hátában…

– Remélem, nem futunk össze azzal, ami ezt csinálta!

O'Conell nem válaszolt. Nem látta értelmét.

A folyosó lassan véget ért. A falak egyre távolodtak egymástól, mígnem teljesen ellentétes irányba indultak, és körbefutottak a hatalmas terem téglalap formájú területén. Mindenfelé konténerek sorakoztak, rendezett oszlopokat alkotva. Aki valaha itt dolgozott, bizonyára könnyen eligazodott, a két gerilla számára viszont az egész egy átjárhatatlan labirintusnak tűnt.

– Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy ha a labirintusban mindig jobbra megyek, előbb-utóbb kijutok… – motyogta O'Conell tűnődve.

– Azt mondtad, állomásoztál itt. Akkor miért nem ismered az utakat?

– Nem azt mondtam, hogy nem ismerem, de azóta kicsit átalakították…

– Miért javasoltad ezt a helyet, ha nem is ismered? – érdeklődött Martin, hangja szemrehányóan csengett.

– Akkor még nem tudtam, hogy ez fog várni ránk! – válaszolta hangját felemelve O'Conell. – És egyébként sem szándékoztam bejönni ide, de a barátod jól elintézett minket!

– Jól van, higgadj le! Őrizzük meg a hidegvérünket!

– Akkor pedig ne cseszegess folyton!

– Nem kötekedni akarok, csak szeretnék tisztán látni – emelte fel Martin békítőleg a kezét. – Ha már kihúztam eddig, nem akarok éppen most elpatkolni.

– Gondolod, hogy én igen? – érkezett a válasz.

A beszélgetést ismét a rejtélyes üvöltés szakította félbe. Nagyon közelről hallatszott. Annyira közelről, hogy Martin felismerni vélte a hang forrását.

– Én hallottam már ezt a hangot…

– Tényleg? Én is! Mióta itt vagyunk, legalább tucatszor.

– Nem, komolyan – rázta meg a fejét a férfi. – Már tényleg hallottam ilyet, és nem emlékszem rá, hogy valami szörnyetegtől származott volna… Gyerünk!

O'Conell a társára nézett. Valami furcsa őrület éppen az előbb hallott hang irányába kergette. Nem értette, miért megy oda, de abban biztos volt, hogy ketten fognak szembeszállni a bestiával.

Követték az újra és újra felhangzó üvöltést.

Egy szétvert ajtó mögött találták a választ. O'Conell emlékezett erre a helyre. Már ők, az első csapat is ezt használta gyülekezőnek és étkezőnek, de azóta a következő egységek alaposan átépítették és alaposan le is amortizálták.

Martin berúgta a nyílászárót, majd fegyverét célra tartva belépkedett a konténerekből kialakított szobába. Egy szerencsétlen, sebesült kutya feküdt a romok között. Egyik lábára rádőlt egy faldarab, és nem tudta kihúzni alóla. Kínjában már félig elrágta saját beszorult végtagját, közben pedig üvöltött.

Megsajnálták a szerencsétlent. Martin megkönyörült rajta.

A két férfi csendesen haladt egymás mellett. Nem jutottak túl messzire, viszont szinte az összes zsákutcát sikerült felderíteniük. Mindenhol iszonyatos pusztítás nyomaival találkoztak. Megcsonkított testek, letépett végtagok…

– Ilyet gépek nem csinálnak – jegyezte meg Martin.

– Talán egy rendszerhibás kiborg kezdett ámokfutásba – töprengett O'Conell. – Kering néhány történet hasonlókról.

– Tudod, furcsa az élet – torpant meg egy pillanatra Martin. – Gyűlölöm a gépeket, de most bármit megadnék azért, ha biztosan tudnám, hogy ők végeztek velük.

– Szerintem biztos lehetsz benne. Eddig mutánsokról fantáziáltam, de csak egy szerencsétlen kutyát találtunk. Gépekkel kell számolnunk, nem holmi szörnyeteggel.

Közben sikerült újabb zsákutcába futniuk Amint a zseblámpák tompított fénye elérte az útjukat álló falat, O'Conell már meg is fordult, Martin azonban észrevett valamit.

– Gyere csak!

Lassan közelítettek. A fal tövében egy ember feküdt, őt csodálatos módon csak egy egyszerű golyó terítette le. Öröm – legalábbis megnyugtató – volt ránézni egy egyszerű hullám a sok borzalom után.

Martin nem csak ezért figyelt fel rá. A férfinek még volt ideje, hogy saját vérével felírja a falra: MENEKÜLJ, GÉPEMBER…

Az R betű szárát nem tudta befejezni.

Megbűvölten álltak a morbid felirat előtt.

– Vagy mégis? – nézett társára O'Conell.

Mindkettőjüket ugyanaz a félelem kerítette ismét a hatalmába, amitől már sikerült megszabadulniuk a kutya megtalálásával.

Rémülten bámultak egymásra.

Megpróbálták összeszedni magukat. Ez nem ment könnyedén. Végül Martin lehajolt, és lezárta a halott szemét.

– Köszönjük, pajtás… remélem…

Nem tudta befejezni a mondatot. A hátuk mögül újra felhangzott az iszonyatos üvöltés. Villámgyorsan megperdülve szembefordultak a fenyegetéssel.

A mögöttük lévő konténer tetejéről egy körülbelül két méter magas figura ugrott le. Súlya alatt megrepedezett a beton.

Ahogy a két férfi ráirányították zseblámpáikat láthatóvá vált, hogy támadójuk fél arca szörnyűségesen összeroncsolódott, mégis emberinek hatott, a másik oldalon viszont a leégett hús alól fém villant elő. A fémrészeken időről-időre kékes villanások futottak át. Mindkét kézfejéről leszakadt a bőr, így kiderült, hogy a Halálosztókhoz hasonlóan titániumkezei vannak.

Martin szinte öntudatlanul kapott fegyvere után, és lőni kezdte a feléjük rohanó lényt. Az AK-47-es csövéből záporozó golyók kisebb-nagyobb darabokat szakítottak ki a lényből, de a bőr alatt lévő fémen gellert kaptak.

Aztán kiürült a tár.

Martin tehetetlen dühében a földhöz csapta a fegyvert.

Ekkor végre O’Conell is elsütötte a plazmavetőjét.

A lény megtorpant a lövés hatására. Lepillantott a karjára, pontosabban annak maradványára. A plazma illékony párát varázsolt belőle. A lény hatalmasat üvöltött, a fémrészeken újra felvillantak a kis kékes villámok, és olyan sebesen, mint ahogy jött, távozott a színről.

– Mi a franc volt ez?! – O'Conell sóbálvánnyá merevedett.

– Nem tudom – suttogta Martin.

A raktárat megülte a csend.

– Hát ez szép, mondhatom… – suttogta az idősebb férfi.

– Mi a fene lehetett? – kérdezte O'Conell magától.

Martin nyelt egyet.

– Van egy olyan érzésem, hogy még vissza fog jönni. Valamit csinálnunk kellene!

O'Conell lepillantott a kezében tartott Westinghouse-ra, majd kipattintotta belőle az energiacellát és újra visszatette. Nem tetszett neki, amit látott.

„ENERGIACELLA TÖLTÖTTSÉGI ÁLLAPOTA: 20%”

Végignézett a vállán keresztbevetett gránátokon – ez valamelyest pótolta a plazmaimpulzus-puska hiányosságait –, és a társa szemébe nézett. Bár nem volt tiszta előtte, hogy mit kellene tenniük, azt tudta, hogy küzdeni fog.

– Töltsd újra a fegyveredet, el kell kapnunk a rohadékot!

– Ez a beszéd, öcsém! – Martin már-már jókedvűen csapott társa vállára. – De lenne egy kérdésem. Jó ötlet ez? Nem lenne célszerűbb itt hagyni ezt a borzalmas helyet?

– Nem vagyok benne biztos, hogy akkor kellene keresgélni a kijáratot, amikor az itt liheg a nyomunkban.

– Mondasz valamit – bólintott Martin. – Hogy kapjuk el?

– Plazmával. Golyóval nem sokra megyünk ellene…

– Értem.

– Azért van itt egy kis bökkenő – folytatta O'Conell. – Csak egy energiacellám maradt, és ez is hamarosan lemerül.

– Hová tetted azt, amit a T-700-astól szereztünk?

– Le volt már merülve, így eldobtam. Nem sokra mentünk volna vele, de ha telibe kapom, ez is elég lesz.

Martin megcsóválta a fejét.

– Nem valószínű, hogy még egyszer ilyen kitűnő célfelületet fog nyújtani. Legalábbis nem magától. De megpróbálhatjuk csapdába csalni.

O'Conell elhúzta a száját.

– És mégis mivel? Van nálad egy XXL-es egérfogó?

– Komolyan beszélek – felelte Martin. – Ezeknek a konténereknek a fala legalább kétujjnyi vastag. Ha valahogy sikerülne becsalni…

– Becsalni? Te megőrültél! – O'Conell képtelen volt azonosulni a tervvel. – Ki lenne csalija egy ilyen torzszülöttnek?

– Én. – válaszolta Martin komoly arccal.

Ez a bátorság megérintette O'Conellt. Valami megmozdult benne, lassan elkezdte tényleg a társának tekinteni a kitaszított vezért, de azért még nem értett egyet vele.

– Félre ne értsd, de egy ilyen lény marhára gyors tud lenni, te pedig nem vagy olyan energikus, mint például én…

– Arra célzol, hogy egy kivénhedt, használhatatlan öregember vagyok? – Martin szeme dühösen megvillant.

– Nem, de lásd be, nem vagy elég gyors…

– Jackson – lépett közelebb az idősebb férfi –, bízz bennem! Talán nem vagyok olyan jó harcos, mint te, de meg tudom csinálni!

– És ha… – kezdte O'Conell, de a társa beléfojtotta a szót.

– Tehát – folytatta Martin – valahogy felkeltem a figyelmét, aztán, ha észrevesz, és utánam rohan, keresztülfutnék egy ilyen konténeren, s gyorsan bezárnám magam mögött az ajtót. Így csapdába esik. Nem hiszem, hogy ilyen vastag acéllal elbánna…

– És én mit csinálok?

– Elbújsz a konténer másik végének a közelében, és amikor a lény csapdába esik, te jössz elölről, és elkapod. Ha valamiért mégis elhibázod, talán még marad annyi időd, hogy te is bezárd a magad ajtaját, odabent előbb-utóbb úgyis meghal.

– Ez őrültség! – rázta meg a fejét O'Conell.

– És éppen ezért fog sikerülni. Szokatlan ellenfélhez szokatlan taktika kell! – szögezte le komoly képpel Martin.

O'Conell megpróbált érveket keresni, de csakhamar rá kellett döbbennie, jelen helyzetben valóban ez tűnik az egyetlen értelmes ötletnek.

– Igazad van, meg kell próbálnunk. Persze más lenne a helyzet, ha tudnánk, hogy hol a kijárat…

– De nem tudjuk.

Mindketten gondolataikba mélyedtek a tervvel kapcsolatban.

– Azt hiszem, idefelé láttam egy megfelelő konténert…

Gyorsan mozogtak a folyosókon, nem szerették volna, ha a lény előbb talál rájuk. Martin szinte a hátában érezte a bestia vörös szemeinek tüzét. Ez még inkább cselekvésre sarkallta.

– Ez lesz az! – Az idősebb férfi végigsimított a hideg fémdoboz falán. – Elég nagy, nem gondolod?

– Ellenőrizd az ajtókat! – tért egyből a lényegre O'Conell. – Nem szeretném, ha szorulnának.

A konténer leginkább azokhoz hasonlított, amiket az Ítélet Napja előtt az emberek a kikötőkben használtak.

– Tökéletes! Már csak be kell cserkészni a kicsikét.

A konténer nyitott ajtaja mögött fekete üresség tátongott. Szerencséjük volt, a lény eddig nem fedezte fel őket, legalábbis az üvöltés elég távolról hangzott fel még párszor. Martin a romok között talált egy megfelelő lécet, amire rongyokat tekert, és meggyújtotta azokat A rögtönzött világítóeszközzel feltérképezték a konténer belsejét, és a körülötte heverő nagyobb akadályokat is eltüntették Megtehették volna ugyanezt elemlámpákkal is, de így takarékoskodtak az elemmel, másrészt terveik voltak a fáklyával. Miután találtak egy megfelelő helyet O'Conell számára, Martin elérkezettnek látta az időt az akcióra.

– Ne húzzuk tovább az időt! Ne várjuk meg, amíg újra támad! Megyek, és megkeresem.

– Rendben. Itt várlak.

Martin megfordult, és határozott léptekkel elindult balra.

– Martin – szólt utána O'Conell halkan. – Próbálj vigyázni magadra!

Martin felmutatta a hüvelykujját, és újra elindult.

A fáklya vibráló fénye lassan elkúszott O'Conell környékéről, és mindent megült a sötétség. A magára maradt férfi feszülten figyelte a sarkot, ahol Martin eltűnt a szeme elől. Nyirkos tenyerével erősen markolta a Westinghouse-t. Csak a saját lélegzetét hallotta és a rémes üvöltést, mely egyre közelebbről, és egyre gyakrabban hasított bele a raktárban uralkodó sötétségbe.